Miért ismételjük újra és újra ugyanazokat a mintákat?
Volt már olyan érzésed, hogy újra és újra ugyanabba a helyzetbe kerülsz?
Talán mindig túl sok felelősséget vállalsz. Nehezen mondasz nemet. Folyton bizonyítani szeretnél. Félsz attól, hogy csalódást okozol másoknak. Vagy hiába tudod, hogy biztonságban vagy, a tested mégis állandó készenlétben él.
Sokan ilyenkor azt gondolják, hogy egyszerűen ilyen a személyiségük.
Pedig a legtöbb esetben nem erről van szó.
A működésünk nagy része nem tudatos döntésekből áll. A nap folyamán rengeteg reakciónk automatikusan történik. Nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert az agyunk folyamatosan energiát spórol. Amit sokszor átéltünk, abból mintákat alakít ki, és később ezek alapján működünk.
Éppen ezért fordulhat elő, hogy fejben már tudjuk, mit kellene tennünk, mégsem tudunk másképp reagálni.
A gondolataink változnának.
A testünk azonban még mindig a régi történetet éli.
Ennek a történetnek a gyökerei gyakran egészen a gyermekkorunkig nyúlnak vissza.
Lehet, hogy már olvastál róla, hogy a gyermekkorunk meghatározó. De mit jelent ez valójában?
Miért van az, hogy hiába tudod fejben, hogy biztonságban vagy, a tested mégis szorong?
Miért nehéz pihenni, amikor végre lenne rá lehetőséged?
Miért érzed úgy, hogy mindig bizonyítanod kell?
A válasz gyakran nem a jelenben kezdődik.
Amikor megszületünk, az agyunk még fejlődésben van. Az első években a világot nem elemezzük – egyszerűen magunkba szívjuk. A szüleink reakciói, a család hangulata, a kimondott és kimondatlan szabályok, a szeretet, a konfliktusok, a biztonság vagy annak hiánya mind formálják azt, ahogyan később a világra tekintünk.
Gyermekként nem tudjuk azt mondani:
"Anyukám most feszült a munka miatt."
Vagy azt, hogy:
"Apukám azért kiabál, mert ő is sok fájdalmat hordoz."
A gyermek mindig önmagából indul ki.
Ezért könnyen megszülethetnek olyan belső következtetések, mint:
„Veled van a baj.”
„Jobbnak kell lenned.”
„Ne mutasd ki az érzéseidet.”
„Ne zavarj másokat.”
„A szeretetet ki kell érdemelni.”
Évek múlva ezekre már nem is emlékszünk.
De a testünk emlékszik.
Az idegrendszerünk emlékszik.
És sokszor ezek a régi minták irányítják a döntéseinket.
Nem azért dolgozol túl sokat, mert lusta lennél, ha megállnál.
Nem azért félsz a konfliktusoktól, mert gyenge vagy.
Nem azért nehéz elfogadni a szeretetet, mert nem érdemled meg.
Hanem mert valamikor régen a tested megtanulta, hogy így a legbiztonságosabb.
A legszebb része ennek a történetnek azonban az, hogy az agyunk egész életünk során képes változni.
Új tapasztalatok, biztonságos kapcsolatok, önismereti munka és az idegrendszer támogatása révén lassan új minták épülhetnek fel.
Ez nem egyik napról a másikra történik.
De minden alkalommal, amikor szeretettel fordulsz önmagad felé a régi önkritika helyett, amikor meghallod a tested jelzéseit, vagy amikor másképp reagálsz, mint régen, egy új történetet kezdesz írni.
És talán ez az önismeret egyik legnagyobb ajándéka.
Nem megváltoztatni azt, aki vagy.
Hanem visszatalálni ahhoz, aki mindig is voltál a félelmek és a régi minták mögött.